Meghívtak egy házavatóra, ahová többedmagammal érkeztem. Az építtető büszkén mutatta be nekünk új otthonát. Tervezésekor arra törekedett, hogy minden családtagnak szép, tágas és világos szobája legyen. A dolgozószobával ugyanez volt a helyzet: nagy, világos, kényelmes. Mire a közösségi helyekhez értünk, mintha valahogy elfogyott volna a hely és a fény. A nappali talán még kisebb volt, mint a dolgozószoba: egy kényelmes kanapéra korlátozódott szemben egy tévével. Méreténél, elrendezésénél fogva nem adott lehetőséget „körbe-beszélgetésre”. Az étkező volt a legkisebb. Csak jelképesen volt jelen a sarokban, nem is lehetett körül ülni. Mintha azt sugallta volna, hogy menj tovább; nem fontos, hogy együtt együnk, nem fontos, hogy együtt legyünk!
Ez a helyszűke érződött a társaságunknál is. Nem voltunk sokan, mégsem fértünk el kényelmesen. Poharainkat kézben tartva, állva beszélgettünk, mert illedelmességből senki nem ült le a felkínált pár helyre a kanapén.
Egy másik házavatón pont a fordítottját tapasztaltam. A készen vásárolt ház átépítésénél a cél a minél nagyobb közösségi tér kialakítása volt. Egy hatalmas méretűre sikeredett nappali-étkezőbe csöppentünk, amelyben szinte elvesztünk, pedig többen voltunk, mint az előző helyen. Bármennyire is igyekeztek a háziak, a nappali mérete miatt nehezen volt berendezhető úgy, hogy minden része „hasznosítható” legyen. Nem nyújtotta a kényelmes, kuckós érzést.
A lakás körbevezetésekor rögtön szemünkbe ötlött a közösségi tér és az intim rész közötti aránytalanság, ami a hálószobák, elsősorban a gyerekszobák méretében mutatkozott meg. Mivel mind a három gyermek külön szobát kapott, ez csak úgy volt kivitelezhető, ha azok az átlagosnál kisebb méretűek.
Amikor a múlt kísért
Mindkét tulajdonos az előző otthonaik rossz tapasztalatai miatt „esett át a ló túlsó oldalára”. Az első esetben a korábbi szűkös élettér motiválta a minél nagyobb, kényelmesebb hálószobák, gyerekszobák megtervezését. A korábbi évek során olyan erős hiány alakult ki e tekintetben a szülőkben, hogy az szinte megsemmisítette a közösségi rész nagyságára vonatkozó józan rálátásukat. Az eredmény? Őszintén szólva, nem volt kellemes egy estét végigállni.
A másik esetben, amikor a család a korábbi lakás szűkös közösségi tere miatt nem teljesedhetett ki egy-egy családi ünnep alkalmával, nem hívhattak meg barátokat, nem lehetett a gyerekek születésnapi partiját otthon tartani, emiatt az új otthon megteremtésénél elsődleges szemponttá vált a közösségi terek mérete. Igaz, itt a meglévő tartófalakhoz is kellett igazodni, ezért lett túlméretezett ez a rész. Az aránytalanságot már a benne lakók is érzékelik, nemcsak a szükséges tárolóhelyek hiányánál, hanem a gyermekeiknél alvó barátok elhelyezésénél is.
A lakásunk terei és a bennünk zajló folyamatok között felfedezhetjük az összefüggést.
Nézzünk más szemmel az otthonunkra! A szobák és a közösségi helyiségek aránya elindít bennünk egy folyamatot. Valamit kizárhat vagy megerősíthet bennünk. Például ha a dolgozószoba vagy a gyerekek szobái túl nagyok, akkor kényelmesen fogva tartóvá válnak. Mindent igyekszünk ott elintézni: a munkát/tanulást, az evést, egy-egy barát, családtag fogadását… Nincs igényünk a közösségi terekben eltölteni időt (főleg, ha az nem kényelmes). Ennek következményeként kevesebb lesz a közös beszélgetés, tévézés, társasozás családon belül; a „nagy evések” sem lesznek jellemzőek. A közösségi és a családi élet kevésbé válik fontossá számunkra. Zárkózottabbá, befelé fordulókká válunk. A barátokkal való viszonyunk is megváltozik. Mint ahogy a második esetben a hölgy jelezte is. Ezért keresett olyan házat, amelyben kialakíthatott megfelelő teret egy nagyobb társaság befogadására. Zavarta, hogy nem érezte teljesnek az életét a közösen megélt ünnepek nélkül. Igénye volt rá, hogy ő is tudjon készülni, hogy az ő otthona is be tudja fogadni az ünnepek pompáját, a baráti együttlétek kellemes hangulatát.
A másik esetben, ha kis alapterületűek a személyes terek, nehezen talál magára az ember. Nem könnyű kibontakozni vagy felvállalni magunkat, hiszen a saját privát terük is nyom minket. Kell az a bizonyos négyzetméter, légköbméter ahhoz, hogy jól érezzük magunkat! A gyerekek esetében gyakran elfeledkezünk egy dologról: arról, hogy nőnek. Amíg kisebbek, addig arányaiban a kisebb szoba is elegendő lehet számukra. De ahogy nőnek és egyre magasabbak lesznek, mintha a szoba összemenne. Nehéz lesz önmaguk érvényesítése egy agyonnyomott szobájú háttérrel. Némi frusztrációt élhetnek majd meg emiatt. Jobb esetben inkább a közösségekben keresi meg az erőt, és kevésbé hisz önmagában.
Mi a megoldás?
Nincs pontos szabály arra, hogy milyen arányúak legyenek a közösségi helyek az intim szféra tereihez viszonyítva. Mint ahogy arra sincs szabály, hogy mennyit időt kell a családdal és a barátokkal tölteni. Abban azonban mindenki egyetért, hogy mindkettőre szükségünk van. Egyrészt szükségünk van a családdal, a barátainkkal együtt töltött időre az otthonunkban, másrészt szükségünk van arra hogy egyedül legyünk, elvonulhassunk saját szobánkba. Nem jó, ha csak az egyik énünket éljük meg!
Az életnek van egy ritmusa, és jöhetnek különböző élethelyzetek, amelyek szintén hatással lesznek arra, hogy a közösségi életnek vagy az egyénnek kell-e nagyobb teret engednünk az adott időszakban. A kérdés azonban az, hogy az egyes családtagok igényeit hogyan tudjuk összeegyeztetni az egyes életfázisokon belül úgy, hogy senki ne sérüljön. Ez csak akkor lehetséges, ha a saját lakásunk tereinek kialakításánál mindkettőre odafigyelünk. Vizsgáljuk hát ebből a nézőpontból is az otthonunkat!
